Vén Márkus legendája körösladányi szemmel

A másik, a vén Márkusról szóló mondát Arany János emelte országos rangra, miután a történetét 1852-ben megénekelte A hamis tanú című költeményében. Kevesek előtt ismert azonban a legenda megszületését ihlető valós esemény, ami a község Köröstarcsa felőli határának kijelölésével volt kapcsolatos. A Körösök kiterjedt mocsárvilágában mindig gondot, még több vitát jelentett a határok megállapítása. Ilyen volt többek között az az 1520 táján lezajlott nagy per is, ami Körösladány akkori birtokosai, a Nadányiak, illetve a velük délnyugat felől, a Körös bal partján szomszédos Egey család között támadt Ludasfenék hovatartozása ügyében. Ekkor több mint 80 tanút hallgattak meg, de még így is bajos volt eligazodni a kérdésben.11 A vén Márkusról szóló monda tényleges alapjául azonban egy több mint kétszáz évvel későbbi eset szolgált.

A Körösladány és Köröstarcsa közötti határ lényegében már 1478-ban elnyerte a mai formáját. A két települést ekkor a Büngösd folyó, a Gács-ér, valamint a Sebes-Körös egykori nagy kanyarulata melletti Mihály-halom választotta el egymástól, amit hosszú időn keresztül tiszteletben is tartottak. A török hódoltság alatt többször elnéptelenedett két község közül Körösladányt 1712-ben ülték meg végleg lakosai, akik majd tíz éven keresztül használták a gazdátlanul maradt szomszédos földeket, így a tarcsait is. Miután 1720-ban Köröstarcsa szintén benépesült, ez szükségessé tette a határ újbóli megállapítását. Ekkorra már mindkét helységnek új földbirtokosa volt, az utóbb bárói rangra emelkedett Harruckern János György (1664-1742), akinek idején meg is tették a szükséges lépéseket.

1728-ban a vizsgálatra küldött két megyei biztos Mihály-halmáról a Lapály-laponyagra tartva kezdte meg a határjárását. Ezt követték a tanúkihallgatások. Elsőként a Tarcsáról elszármazott Juhos Istvánt, a váradi püspök bárándi ispánját hallgatták meg, aki „igaz letett hüti [esküje] után vallja, és levetvén a csizmáját, állván a Lapály-laponyagra, állítja, hogy ott laktában régi üdőben úgy élték s bírták s tartották Körösladány és Tarcsa közt a határt… Emlékszik, hogy a Gács-ér egészen tartott tarcsai határnak, úgy élték, bírták a tarcsai lakosok az vizet is árvízben vagy arra való időben, marossával [halászhálóval] vagy más eszközzel halászták és kaszálták, ott rakták is az Gyács-ér külső partig kazalokban vagy nagy boglában, jól tudja…”.

Hasonlóképpen vallott a másik tanú, Juhos Mihály is, aki azt fűzte az elhangzottakhoz, hogy „azt is jól tudja, egykor a török szászlót [zászlót] ütvén a Büngösd partján túl, ahol a halászó rekeszt lévén, az olajbég [alajbég – török ezred élén álló főtiszt] elvágotván a rekesztélyt, és az határt helyben hatta, s mondván: – Úgy éltek mint eddig!”. A határ kérdésében a föntiekkel megegyezett a másik két tarcsai tanú, a 60 év körüli Márkus János és Kiss Ferenc vallomása is.
A jegyzőkönyv külön érdekessége, miszerint a kiküldött Almásy István táblabíró lehúzatta a tanúk lábáról a csizmát, hogy a vitás földön mezítláb állva esküdjenek meg annak hovatartozásáról. Még ugyanaznap ez a kéttagú bizottság – nyilván hasonló okok miatt – a Körösladány és az 1750-ben Mezőberényhez csatolt, elnéptelenedett Félhalom határkérdésében is meghallgatott tanúkat. A jegyzőkönyv szerint Bende Miklós nemes személy is „amint szokás, levetvén csizmáját” tett vallomást.12

Minden valószínűség szerint az addig használt föld elvesztése okozta sérelemmel magyarázható a körösladányi monda keletkezése, amelyben lelki gyógyírként minden ellenkezőleg sül el, vagyis a körösladányinak és Andrásnak mondott vén Márkus furfangja révén éppen ők nyernek a perben. Emellett azonban még más torzítás is megfigyelhető a kitalált történetben. Minden bizonnyal a „Peres zug” az elnevezése folytán került a mondába helyszínül, ami a valóságban Körösladány Szeghalom felőli, keleti határszélén, Köröstarcsától jókora távolságban található. A nép ajka azonban hamar feloldja mindezt, s – Szűcs Sándor lejegyzésében – elmagyarázza nekünk: „Ilyen szomszédok prédája volt a Peres-föld is. A mi időnkben már Szeghalomhoz tartozott, de az ottankörül élő öreg tanyai majorosok egybehangzóan vallották, amikor arra jártam, hogy bár törvényes igazság szerint mindig ezé a városé volt, régente száz esztendőkig Tarcsa meg Körösladány birtoka”.13

A két falu közötti torzsalkodást megsokallva „végtére aztán kimondták a bölcsebbek, hogy elég volt az emberhalálból, menjen perre a dolog! Ki is szállt a bíróság. Lehet már ennek felesen jó háromszáz esztendeje. De a Peres-zugnál ma is áll az a nagy fa, amelyik alatt a törvényt tartották”.14 A vitás föld kérdésében azonban semmilyen bizonyítékot nem találtak, ezért a körösladányi Márkus Andrást rendelték a bíróság elé. „Vén volt már, nem akadt nála senki korosabb, a fés* sem állt már gyér fehér hajában, úgy reszketett az ina. *Tizenkét esztend*s gyerekecske lehettem az utolsó határjáráskor, mid*n a ladányi eleink meghányták a zugi halmot, annak tetején pediglen az én meztelen fenekem, hogy emlékez* tanú legyek, ha úgy hozná a sora*. *Megesküdött, hogy az a föld, amelyiken áll, nem a tarcsaiké, hanem ladányi határ, ha nem igazat szólna, ne fogadja be a sír, a föld kivesse, a Körös örvénye hánytorgassa testét!*

Az újabb keletű körösladányi hagyományban azonban már úgy él, hogy a Márkus fája nem a Peres zugban, hanem jóval távolabb, a község másik végében, a Sebes-Körös torkolatától mintegy 300 méterre – Köröstarcsa és az egykori Félhalom hármas határától északra –, körösladányi területen található, amit az ottani néhány öreg fával azonosítottak. Az ennek közelében lévő, a Sebes-Körös kiszáradt hajdani medrét pedig Márkus-örvényének mondják, de hogy nem régi névadás, azt az eredeti, 1851-ből ismert Lápos-örvény elnevezése igazolja.

Bárhol is legyen a mondai helyszín, miután a vén Márkus eskü alatt megtette a vallomását: „Szavaztak a bírák és kimondták a törvényt, hogy attól a naptól fogva a ladányiakat azon a határon senki ne háborgassa, mert az övék.”15 Ezek után a mondát Arany János az alábbiak szerint folytatja a versében:

„Lakoma Ladányban, – muzsika, mulatság
Ej haj! dinom-dánom: mienk az igazság;”16

Ezután pedig a haláláig hordozták a tenyerükön a vén Márkust a földijei, azonban a temetésén megesett a baj:

„És a fekete föld, amint hull, amint hull,
Nyögve a koporsó megrendül, megindul,
Kivetődik a sír dobbanó partjára,
Ropogva szakad föl fedelének zára:

S amint három ujját emeli az égre,
Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
Majd a néptolongás közepébe törvén,
Odafelé tart, ahol kútat ás az örvény,”17

„Ekkor kezdték sesegni-susogni a valóságot! Hogy a törvénybe menet a ladányi templom előtt földet tett őkelme a két csizmájába a talpa alá. Némelyek úgy tudják, így vette rá a tanácsot, hogy bizonyos régi jó artikulusokat [törvénycikkeket] szegre akasszon a kedvéért. Mert bajkeverő, igaztalan ember volt világéletében. Holta után így hullt a saját átkába.”18 Mint látható tehát, a vén Márkus vallomása ellentétben áll a kor szokásával, amikor is a vitás földön mezítláb kellett megesküdni a megidézetteknek, de éppen ennek ismeretében érthető meg a hamistanú-monda fondorlata.

A történteket követően pedig:

„Gyakran látni Márkust – ég felé az ujja –
Mélységből kibukni s elmerülni újra,
És, miként izgága volt egész élete,
Így kötődik szóval: ’oldjak-e? kössek-e?’

Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
Kötni: összekötné hálótok egy bogba,
Oldani: széjjeloldná hosszan a habokba;
Halkan imádkozva evezzetek itt el;
S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.”19

A vén Márkus utótörténetét Arany János már nem említi, amit azonban tovább szőttek a népi elbeszélők. Ebből tudhatjuk meg, hogy nemcsak a halászokat, hanem: „A Körös-menti pásztorokat se hagyta nyugton. ’Oldjak, kössek, oldjak, kössek?’ – azokat is gyakran kísértette. Ha ráhagyják, megoldja a jószág inát, és világgá fut a ménes, a gulya. Ha azt mondták volna neki: ’Kössön kend!’ – úgy maradt az álláson a jószág, akár a sóbálvány, abban az egy helyben emészti meg az idő”.20

Ezen kívül az öregek még egy Piszra Jankó nevű bojtárról is szólnak, aki Biharból vagy a Kunságból került a szeghalmi méneshez. Miután a vén Márkus kísértete őt is megkörnyékezte, és a mit sem sejtő hetyke legénynek is föltette a kérdését, feleletként „két marokra kapta Jankó ólmos botja vékonyabbik végét s úgy húzta fejen az éjféli vándort, még jóféle bogrács alatt is szétvált volna a koponyája. ’Köszönöm gyermekem! Te mentettél meg végre valahára! Szenvedtem eleget a ladányi földért.’ Ennyi hallatszott csupán. Akár az elfújt szappanbuborék, úgy eltűnt a vén ember. Csak egy kerék kerekségű tócsa maradt utána”.21

Erről szól tehát a vén Márkus mondájának teljes története, ami ha el is tér a valóságtól, mégis hozzájárult, hogy Körösladány nevét országszerte megismerjék, hirdetve az itt élők ”földön járó” bölcsességét.

Kazinczy István
a Körösladányi Helytörténeti Gyűjtemények Háza vezetője

1 Szűcs Sándor: Békési históriák. A rét rejtekén. (Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. - szerk.: Dankó Imre) - Gyula, 1959. 9.
2 Szűcs im. 9.
3 Karácsonyi János: Békésvármegye története. II. - Gyula, 1896. 325.
4 Magyarország régészeti topográfiája. 6. A szeghalmi járás. (Főszerk.: Gerevich László) - Akadémiai Kiadó, Bp., 1982. 171.
5 Szűcs im. 9-10.
6 Szűcs im. 10.
7 Szűcs im. 10.
8 Szűcs im. 10.
9 Szűcs im. 10.
10 Szűcs im. 10.
11 Karácsonyi im. 91.
12 BML
13 Szűcs im. 12.
14 Szűcs im. 12.
15 Szűcs im. 12.
16 Arany János: A hamis tanú (részlet).
17 Arany im. (részlet).
18 Szűcs im. 13.
19 Arany im. (részlet).
20 Szűcs im. 13.
21 Szűcs im. 13.