A következő írás a Safari Club International Közép-Magyarországi Egyesülete által „Gyerekek a természetért” című pályázatra beadott munka, amellyel Mieczynszky Viktor III. helyezést ért el.

De jó lenne már vadásznak lenni!

Békés megye szegletében, Köröstarcsán, egy kis faluban élek, ahol a családomban sok a vadász és nagy a vadászbarátok száma is.

Nagyapám is vadász volt. Szerette és tisztelte a természetet és a vadat. Sok élményét (sikeres és sikertelen vadászatát) mesélte el számtalanszor újra és újra.

A családunk négytagú, mondhatjuk vadász dinasztia. Édesapám is híve és művelője a vadászatnak. Bátyám a vadászatot a sportlövészettel együtt imádja. Nagy örömömre Édesanyám is sikeres vadászvizsgát tett nemrég. Így már csak én hiányzom a sorból, hogy vadász legyek.

Így nekem még a tanulóidő marad, de hűséges és kitartó hajtóként járom a határt. Ezt nem bánom, hisz a tapasztalt „öreg rókáktól” sokat tanulhatok. Úgy gondolom, hogy aki gyermekként megízleli a vadászat gyönyörűségeit, az egy életre nem felejti el, és élete részévé válik.

Apukám erdélyi születésű, az ottani barátai közül is sokan űzik ezt az ősi szenvedélyt.

Így a vadon élő állatok széles skáláját figyelhettem már meg, hiszen amit az Alföldön nem találhatunk meg az országunkban, azt tálcán kínálja Erdély szép és érintetlen hegyvidéke, a sok patak menti túrázás élvezete.

De meg kell említeni még az élménydús baráti beszélgetéseket, melyek húsz évvel ezelőtti vadászélményeket idéznek fel a medvék elejtéséről, a vaddisznókonda felbukkanásáról és a farkas támadásairól.

Én már úgy nőttem fel, mivel a család legfiatalabb tagja vagyok, hogy születésemtől kezdve lőporfüstöt szagoltam.

A fegyverek nagyon érdekelnek és igyekszem sokat megtudni róluk. Szeretem hallgatni a hazaérkező vadászok elbeszélését is.

Esténként, ha még ébren voltam, mindig odaültem és végighallgattam a beszámolót, hogy alakult a hajtás, hány vad esett, sikerült-e rókát lőni, hogy dolgoztak a hajtók, a vadászok, a kutyák. Az időjárás kegye volt-e? Milyen érdekes, különleges egyedek bújtak elő, akik a ropogó puskáktól sem félve mutatják meg büszkén magukat.

Az egyik ilyen helyi vadászteríték-osztás után büszkén vittem haza apukám kompetenciába kapott két kakasát, amikor hallom, hogy vadászbarátai keresik telefonon.

Este elmondta, hogy farkas vadászatra hívják Erdélybe. Ez a hír engem is izgatott. Azonnal kíváncsi lettem az információra, hol élnek, csapatban jelennek-e meg, párban vagy egyedül vadásznak? Milyen a bundája színe, mivel tudják becsalni? Szóval sok kérdés kavargott a fejemben, amit kénytelen voltam elraktározni az élménybeszámolóig, apukám hazajöveteléig. Apukám – mint később megtudtam – az elejtés lehetőségét átruházta két barátjára, akiknek már régi vágya az ősi ragadozó elejtése. Rövid tanácskozás után megbeszélték, hogy elmennek a messzi Hargitára. Én, meg kell, hogy mondjam, az indulásuk előtt nem sokat tudtam a farkasokról, ezért is tartogattam a viszontlátásig a kérdéseimet. Azzal nyugtattam magam, ami nagyon nehéz volt, (hisz ez egy feneketlen tudásszomj) hogy ha hazajönnek, akkor körülüljük az asztalt és az élménybeszámolóból mindent megtudok.

A nagy napon apukámék kora reggel indultak, de mint a disznóvágások alakalmával, most sem tudtam aludni és elsőként ébredtem fel. Búcsúzva tőlük éreztem, hogy nem mindennapi dolgokkal térnek vissza. Elutazásuk másnapján megbetegedtem, és telefonon beszéltünk apával (ő orvos) a teendőkről. Elmondta azt is, hogy a vadászat eddig eredménytelen. Talán a kedvezőtlen időjárás (hóolvadás, esőzés) vagy DIANA volt könyörületes a vaddal…, nem tudom.

Így a vadászok picit reményvesztettek lettek és a hazajövetelen gondolkodtak.

Igaz, nagyon szerettem volna, ha apa hazajön, de azt is kívántam, hogy a nagy vad irháját is ki tudják lyukasztani. Mivel az időjárás továbbra sem segítette a vadászatot, csomagolni kezdtek. Esős, nyirkos január végi nap volt, és az utolsó esély a nemes vad elejtésére!

A barátok úgy gondolták, hogy egy vaddisznóhajtással fejezik be a baráti találkozót, mely enyhítene bánatos lelkükön, igaz a csodálatos táj (amit és is imádok és kicsi szegletét magaménak is érzek) felejthetetlen élményt nyújtott számukra.

Apukám két elszánt barátja vállalta a nagy fizikai megterhelést és elindultak a vaddisznóhajtásra, mely jó esélyt nyújtó gerincmenetet jelentett.

Nem telt bele sok idő, talán az égiek, talán a szerencse hatására Zoli bácsi előtt rövid időn belül megjelent Erdély egyik legpompásabb vadja, egy hím farkas. Az elmondása szerint a széljárás iránya kedvező volt. Így az ordas nem érezhette, hogy a vesztébe rohan, csak futott-futott a hajtók keltette zaj elől, mert tudta, VESZÉLY van.

De a tapasztalt vadász kivárta a legkedvezőbb időt, távolságot, izgalmaktól felvértezve LŐTT!

A nemes vad ekkor befejezte földi útját (életét) és a vadásza közelében, egy fa törzséhez hengeredett le. Az öröm még át sem járta Zoli bácsit, mikor lőtávolságra egy vadkan tűnt fel. A rutinos vadász nem lepődött meg! Célzott, lőtt és talált!

Azt hitte, hogy ez a nap pár órája az összes kétségekért kárpótolta, de ez nem így történt!

Ugyanis a vadászat nem fejeződött be! Zoli bácsi boldogan gondolt vissza az elejtések pillanataira, amikor egy igazi, sok golyó elöl kitért rókát pillantott meg. Úgy gondolta, ez már szinte ajándék az alföldi vendégvadász számára, mely a napját megkoronázza.

Ezért aztán nem késlekedett, a rókát is a terítékre hozta.

De nem csak ez a csodálatos, hanem az, hogy ezzel egy időben a másik vadásztárs fegyvere is megszólalt a hegygerincen, de nem ok nélkül, ő is magáénak tudhatja a pompás vad trófeáját. Hát így történt, hogy DIANA elébük vezetett két farkast.

Élményüket százszor elmesélve, a fotókból készült CD-t többször megnézve győződtem meg, hogy ez a vad, az ordas létezik, és elejtése megadatik a kitartó vadásznak.

Azon gondolkodom, hogy mire én is vadász leszek, lehet-e még valaha is farkasra vadászni vagy sem. Remélem IGEN!

Mert a nemes ellenféllel igazán jól lehet küzdeni.

Mieczynszky Viktor – 5. osztályos tanuló