|
Örökségünk,
értékeink
3.
sz.
Népi
költők Köröstarcsán
Nyíri
László
Népi
költők Köröstarcsán
Szakál
Lajos (1816-1875)
Fehér
László (1878-1959)
K.
Győri Etelka (1898-1983)
Bak
Elek (1912-1993)
Örökségünk,
értékeink
3.
sz.
A Köröstarcsáért Barátok Egyesülete
Helytörténeti
Gyűjtemények kiadványa
Sorozatszerkesztő:
Végh Judit
ISBN:
963 219 239 7
ISSN:
1589-5246
ELŐSZÓ
Jelen
kiadványunk szerkesztésé elvét az adta, hogy olyan szerzők verseit
adja közre, akik Köröstarcsán születtek -legalább részben- itt
alkottak és végső nyughelyet is itt leltek. Közel 150 év terméséből
válogat, bár csak négy, magát népköltőnek valló alkotó 28 versét
közöljük.
Első
szerzőnk az időrendet követve- Szakál Lajos, aki a falu
jegyzőjének fia, jogot tanult, 1848-49-ben Békés megye „aranytollú
főjegyzője”, a megyei közélet megbecsült tagja, 1865-68-ban
Békés város országgyűlési képviselője, majd visszatért Köröstarcsára
és gabonakereskedéssel foglalkozott.1843-ban Budán jelenik meg első
önálló verseskötete ezeregyszáz példányszámban, „Czimbalom,
mellyen ki olvasni tud, negyven új dalt verhet” címmel. A
korabeli lapok is szívesen közlik egy-egy költeményét, felismerve
bennük a népi hang eredeti zamatát. Hosszú szünet után, 1869-ben
barátai unszolására újra nyomtatja ifjúkori kötetét és megtoldja
későbbi verseivel ugyancsak Czimbalom cím alatt. Egy példányával
Erzsébet királyné előtt is tisztelgett, aki figyelmességét „gyémántos
melltűvel” honorálta.
A kor
divatos, s akkor újnak, haladónak számító felfogásában népies
versezeteket írt. Ezeket ő eredeti népdaloknak tartotta, s mint írja
„csak az ifjúság mulattatására” vetette papírra az
„ártatlan szerelmi érzéseket és nyájas tréfákat”. Azt
remélte, a nép majd magáénak érzi és dalolni fogja verseit a
fonókákban, kalákákban, így érve célhoz a költő az ízlés
nemesítésében és a nép felemelésében.
A
Czimbalom második kötete sem vállalkozik többre, alig van különbség
ifjúkori és a kései versek formája és témaválasztása között. Ugyanúgy
a népdal formai elemeire építette és költészete ugyanolyan
személytelen maradt. Talán ő maga sem tekintette műveit igazi
irodalomnak, mégis jelentősnek mondhatjuk fellépését többedmagával
együtt abban, hogy előkészítői nemzeti irodalmunk nagy fordulatának,
Petőfi és Arany költészetének. Mai értékét verseinek néprajzi
érdekessége adja. Olyannyira ismerte szülőföldje népéletét, s annyira
ragaszkodott az Alföldhöz, a Körösök-vidékéhez, Gyulához, Békéshez,
Köröstarcsához, hogy méltán tisztelhetjük benne Békés megye első
költőjét. Kötetünk szerzői közül Szakál az egyetlen, akinek
„irodalma” van (Horvát János: A magyar irodalomi
népiesség Faluditól Petőfiig, 1927; Dankó Imre Szakál Lajos, Gyula,
1961; Elek László: Szakál Lajos, az „aranytollú főjegyző”,
Körösök vidéke 1991).
Fehér
László szegény földműves, a helyi agrárszocialista mozgalmak
vezéralakja, 1918-19-ben a község bírája, a Munkás Katona Tanács
elnöke, később a 48-as kaszinó vezetője, a Hangya szövetkezet
ügyvezetője. Itt közölt versét Ferenc József katonájaként
Csehországban írta. Egy háborús levél, tele honvággyal. Sok verse
lehet még kéziratban, s reméljük, kiadványunk is hozzájárul ahhoz,
hogy újabbak kerüljenek elő. Fehér László a község megbecsült tagja
volt, igazi demokrata. Többen emlékeznek, hogy füzetek tucatjait írta
tele visszaemlékezéseivel, amelyek, sajnos elkallódtak.
Konyeczkiné
Győri Etelka édesapjától, Győri Károlytól vette át a mesterségét,
aki a község első állandó fotográfusa volt. Etus nénit fényképészként
mindenki ismerte, de amatőr festőként vált igazán híressé. Irodalmi
tevékenysége kevésbé ismert, pedig kivételes tehetsége és végtelen
szeretete az elesettek, a gyermekek, szülőföldje iránt nemcsak
festményein tükröződik, hanem verseiből is. Halálának 20.
évfordulóján képeiből rendezett emlékkiállítás alkalmából az
„Örökségünk, értékeink” sorozat első száma közli néhány
szomorú, lírai önvallomását. Ez a mélység és árnyaltság
kihagyhatatlanná teszi mostani kötetünkből is.
Bak
Elek népköltőnek vallotta magát, s versei egy részét ugyanúgy
dalolásra szánta, mint Szakál Lajos. Egy évszázad választja el őket,
de egy-egy dalukat egymás mellé téve felfedezhető a közös hang. Bak
Elek csak négy elemit végzett, azután munkába kellett állnia. Apja a
falu postása, s ebben a hivatásban öt fia is követi őt, köztük Elek
is. Az őrá emlékezők mindegyike szerint Bak Elek nyugdíjas korában
sem tette félre postás egyenruháját, abban járt-kelt a
legszívesebben.
Az
1930-as években volt a legtermékenyebb, s mint ifjú férfi, legtöbb
versét a szerelem ihlette: Naplementekor, 1935. „Ha zúgnak a
lombok...”, 1936. Mindkét kötet a szerző saját kiadása. A
következő évekből kevesebb verset őrzött meg, de amikor nyugdíjasként
hazaköltözik szülőfalujába, ismét ontja a dalokat. Ízes népi humorral
és öniróniával megírt elbeszélő költeményei a legkedveltebbek, hiszen
ezek, mint a középkori énekmondók dalai, a megélt események krónikái.
Bak Elek
fiatalon kapcsolatot keresett a kortárs költőkkel, később igyekezett
a megyei kultúrpolitikusok elismerését kivívni, kevés sikerrel.
Összegyűjtött verseit feleség unokaöccse, Vári Sándor köttette be és
egy példányt a Szabó Károly Művelődési Ház és Könyvtárnak
ajándékozott. Ebből készült válogatásunk.
A
szülőföldhöz való ragaszkodás, az elődök iránti tisztelet, szerelem
és humor villan fel előttünk a rég leírt sorokból. Hétköznapi emberi
érzéseket fejeznek ki ezek a versek. Nem remélhetik az
irodalomkritikusok elismerését, de ez a kis közösség, amelyben éltek
szerzőink, mindig hálával tekint rájuk. Hiszen közös sorsunkról,
érzéseinkről, velünk megesett eseményekről, általunk is ismert
emberekről és szűkebb hazánkról, a tájról, hol otthonaink állnak,
szólnak a dalok. Mégpedig bár túlontúl is- közérthetően, hétköznapi
nyelven. Néhány üdítő kivételtől eltekintve csiszolatlanok,
nehézkesek, kicsit döcögősek. Bizonyos értelemben olyanok e versek,
mint a munkadalok. Nem önmagukért szépek, de eszközei a közös
tevékenységnek, a közösséggé kovácsolódásnak.
Az a
tárgyi néprajz, ami e sorokból elénk tárul, nekünk személyes emlék a
közeli vagy távoli múltból, a kollektív emlékezet része. Mentsük meg
a feledéstől e dalokat, hisz közünk van hozzájuk! Olvassuk újra!
Köröstarcsa,
2005. augusztus 30.
Nyíri
László
Szakál
Lajos
ÚJ NÓTA AZ
ÚJ SZBADSÁGRÓL
A népnek
írta, Pesten március 30-án, 1867.
Szakál
Lajos Békés város országgyűlési képviselője
Hazajött a király
Budára
Be is szállott Mátyás
várába.
Felesketé
minisztereit,-
Egytől-egyig
hazánk híveit.
Újra virrad! - örvend
is a nép,
A „negyvennyolc”
hogy életbelép :
A
szolgaság láncza már lehull,
Milliók
panasza lenémul.
Országgyűlés és
Miniszterek,
A királlyal sok jót
végzenek :
Nemzet,
s király egyet akarnak
-
Fel is jő napja a magyarnak!
Visszaállnak mind a
vármegyék,
Hogy magukét ők is
megtegyék :
Szabad
választás és szabad szó,
-
A mi még több – szabad a sajtó.
„Tizennyolc év”
sok bajt hagyott ránk,
Rögtön ujjú nem lehet
hazánk:
Egyidőre
legyen türelmünk,
Hogy
igazán rendbejöhessünk.
Szomszédainkkal új
frigyre lépünk,
Megszabva jog-s
teher-mértékünk:
Kiki
tudja meddig seperjen,
A
más háza elé ne menjen.
Meg kell koronáznunk a
királyt,
Meg kell szüntetni még
sok viszályt:
Hogy
Szent István szép birodalma,
Együtt
legyen, - s teljes hatalma
Törvényt hozzon újat,
eleget,
Korhoz illőt, bölcset,
üdvöset,
Haladjunk!
- és legyen boldogság!
Éljen
soká „az új szabadság”!!
Éljen a Király, és a
Haza,
Éljen Deák, - ki rá
fényt hoza,
Hű
Minisztereink éljenek!
Jól
és hamar, sokat tegyenek!
Künn is, benn is legyen
békesség,
Számunkra most ez az
üdvösség.
S
ki nélkül e hon, csak puszta kép,
Éljen
ez erő!, - éljen a nép!
HORTOBÁGY
(Táj
leírás)
Puszta, puszta, alföldi
sík puszta!
Roppant vagy te, mint a
mennyég maga;
Nincsen neked kezdeted,
nincs véged,
Halandó szem bé nem
láthat téged!
Csikós, gulyás és a
futó betyár,
Ménes, gulya rajtad
szabadon jár,
Tündéred, szeretőd a
délibáb,
Hamiskodva enyelg
idább, odább.
Fogas messzelátód a
kútágas,
Magas hegyén gomb
helyett ül a sas,
Verőfényben csak úgy
tollászkodván,
Esett húsból jóllakása
után.
Messzis csengők
bánatosan sírnak,
A hajlongó nádak
összesúgnak,
Tó széliben vízi
madársereg
Sütkérezve száz nyelven
csicsereg;
Az éhsirály csapongván
víz felett,
Sírva-ríva keres
halkenyeret;
„Öregbojtár”
csörget ostorával,
„Virág”
tehén zörög kolompjával;
Hat komondor ugatja a
zsidót
Az megijed, fut,
jajgatva sikolt;
Furulyaszó hallik le a
dombról,
Hosszú kürt zeng az
itató kúttól:
Nyerít a mén, bőg,
bömböl a bika,
Szól a daru:-ez itt
mind muzsika!
Itt a csárda!
Gólyafészek rajta,
Itt a szép lyány! igaz
magyar fajta,
Gyémánt szeme játszik
holdvilágot,
Hortobággyal megér –
egy világot!
AZ
UTCZA-AJTÓBAN
Holdvilág
süt a faluba,
Jer
ki rózsám a kapuba:
A
hidegen régen állok,
Reád
égő szívvel várok
Ha
elalszik édesanyád
Rántsd
fel szaporán a csizmád.
Lopózkodj
ki lábujjhegyen,
Az
ajtót húzd be csendesen.
Ha
ugat a „hattyú” kutya,
Legyen
nálad kenyérhéja:
Vess
neki, úgy nem ugat,
Dolgunk
titokban maradhat.
Jaj
beh soká vehetsz észre.
Nem
hajtasz a füttyentésre.
A
hidegtűl félsz tán babám?
Ne
félj, meleg szívem, s bundám.
Soká
kint nem tartóztatlak.
Azért
mert meg sem mocskoltatlak:
Egy
pár szó, megy egy pár csók,
Amit
kérek, lelkem Erzsók.
Ha
ez meglesz, beeresztelek.
Magam
pedig hazamegyek.
Befeküszöm
a nagy ólba,
Veled
mulatok álmomban.
AZ UTOLSÓ
GYULYÁS
(Alföldi
táj- és népjellem-rajz)
(két
szakaszban)
Erdélyi
Jánosnak ajánlva
szakasz
Puszta,
puszta, alföldi sík puszta!
Roppant
vagy te, mint az isten maga;
Valamint
nincs kezdeted, nincs véged
Halódó
szem be sem láthat téged!
Csikós,
gulyás és a futóbetyár,
Ménes,
gulya rajtad szabadon jár;
Tündéred,
szeretőd a délibáb
Csalogatva
libeg idébb odább!
Tornyod,
messzelátód a kútágas,
Magas
hegyén gomb helyütt ül a sas,
Verőfényben
csakúgy tollászkodván,
Esett
húsból jóllakása után.
Messzis
csengők bánatosan szólnak.
A
lajtonyi nádak összesusognak,
Nyerít
a mén, bőg bömböl a bika,
Szól
a daru, minde’ szép muzsika.
Benned
puszta van egyetlen várda.
Igaznevén
becsali csárda,
Kurucz
Bandi ennek kapitánya,
Kapitányné
a kocsmáros lyánya.
Melső
neve néki „Bazsa Rózsa”.
S
ha fölkelne Tündér Szép Ilona,
Bazsa
Rózsa elől szégyenébe
Visszamenne
sírja éjelébe.
szakasz
(Elkeseredés rossz sejtések miatt)
Bal
fülem cseng, rossz hír ütögeti,
Ez
is, az is még azt rebesgeti:
Magyar
földön nem lesz többé puszta,
Kistagokra
mind, mind ki lesz osztva.
Kerítéses
vasút is lesz rajta,
Meg
gőzszekér olyan ördög fajta
Nem
lesz puszta, gulya, ménes, pásztor!
Hogy
ember és marha legyen jámbor!
Én
istenem ne add ezt megérnem,
Gulyás
vagyok de igazán éltem,
Ám
ha nem lesz puszta, s gulya rajta,
Akkor
nem t’om, hogy lesz életem sorja!
Mért
éljen gulyás világcsúfnak,
Ha
minden sík földet felaprítnak?
„Az
áldóját” én elkeseredtem,
„A
világot, s magam agyonverem!”
Gyula, 1856. december 13 és 14.
1841-IK
ESZTENDEI KATONAÁLLITÁSKOR
Már
ezután nem fogdosnak kötéllel,
Nem
bántják a szegény embert erővel,
Sorshúzásra
kell kiállni mindennek,
A
gazdagnak szintugy, mint a szegénynek.
Igaz,
hogy a gazdag mást is fogadhat,
Cselédje
közt maga otthon maradhat;
De
pénzbül szegény legény boldogul,
Tiz
év mulva, ha visszajön, nem koldul.
Vigan
pajtás! – menjünk hát sorshuzásra,
Ne
hallgassunk az asszonyi sírásra:’
Gyenge
madár az asszony, lyány, hadd sirjon,
A
ki legény, rá csak vállat vonitson!
Véren
vették e szép hazát őseink,
Bő
terméssel áldottak jó földeink :
Benne
nyugszunk sok ezeren boldogul,
Hogy,
hathatnók hát azt ótalmatlanul?
A
magyar még most sem maradhat hátul,
Nem
ijed meg a maga árnyékátul,
Tüzbe’,
vizbe’, lovon, gyalog – egyaránt
Vitéz
még ő, - akármikor kardot ránt.
Elbirjuk
még mi is a mangalétát,
Vagy
még inkább megüljük a paripát;
Gyöngy
a huszár, ha nyalkán felöltözik,
Húsz
némettel egy maga megmérközik.
Itt
a kezem! Már én katona vagyok,
A
ki szepeg, helyetté én felcsapok,
Szolgálatot
teszek e jó hazának;
Melyben
oly sok vig napjaim valának!
Áldjon
isten! anyám, babám, pajtásim!
Áldjon
isten! minded lakos-társaim!
Tiz
év mulva ha még visszajöhetek,
Legyen
szabad egy tagba mért földetek!
VIZI MALOM
Malmot hajt a Körös
árja, Barna babám a molnárja,
Ő
maga jobb lisztet csinál Hét vármegye molnárinál.
Öröltetni hozzá járok,
Míg kész a liszt, nála várok,
Búzám
soha sem vámolja, Csókom, vámul beszámolja:
Zuhog, forog a gyors
malom, Szivem érted ver angyalom,
Kő megtöri az ép
szemet, Szerelmi bú öl engemet.
Befagy a víz, áll a
malom, Búzám belé nem hordhatom,
Nincs benne a barna
legény, Messze haza indult szegény.
Tavaszi nap, hozz
meleget, Olvaszd fel a kemény jeget,
Deritsd fel várt
hajnalomat, Inditsd el kedves malmomat.
Majd ha folyik a víz
árja, Jár a malom, - lesz molnárja,
Barna babám itthon
terem, A malomban megölelem.
PISTA A
TANYÁN
De mindennap egy nap
múlik,
Sokra a hét már nem
nyúli,
Vasárnapra otthon
leszek,
Tiszta fehérruhát
veszek.
Nyalkán csipem ki
magamat,
Csókhoz pedrem
bajuszomat,
Megkereslek babám,
Julis!
Kikérem a multakrul is.
Ha kicsapnak a tanyára,
Felülök a nagy
boglyára,
Onnan nézek haza felé,
Szivem csak ugy dobog
belé.
Szép ez a mezei élet,
Az ember messze
elnézhet;
Mégis szebb a felu,
város,
Benne minden ember
páros.
Ez a határ beh szörnyü
nagy!
Rózsám, tölem beh távol
vagy!
Körös-Tarcsa kis
helysége
Messze most, mint világ
vége.
,EGY LYÁNY
AZ 1841 –ki KATONAI SORSHUZAS UTÁN
Megkövetem
a Tens nemes vármegyét,
Hallgassa
meg egy szegény lyány kérését,
Szegény
vagyok, azon kezdem panaszom,
Nincsen
anyám, nincs rokonom, támaszom.
Egy
jó legény szeretek, az mindenem,
Gyámolómul
őt rendelte istenem,
Ez
a legény sorsot húzott feketét,
Nagy
levélre fel is irták a nevét.
Az
én rózsám nem katonának való,
Gyenge
fiu, megtöri a szilaj ló,
Itthon
pedig eldolgozik lassanként,
Engem
elvesz, éldegélünk naponként.
Ne
vigyél el, nagyságos tens uraim,
Hallgassák
meg igazságos okaim:
A
babámnál soha sem láttak jobb fiút,
Kerüli
ő, gyülöli a háborút.
Van
falunkban sok részeges, henyélő,
Istentelen,
vérontástól nem félő,
E
hadd menjen, ezt senki nem siratja.
A
jó lelket itthon csak háborgatja.
Sírva
ríva igy kértem a vármegyét.
Mind
hiába, nem láthattam sikerét,
Azt
adták ki: törvény tiltja, nem szabad,
S
az én rózsám katonának bennmarad.
Benn
is maradt. felöltözött huszárnak,
Olyan
szép volt, illett volna kapitánynak,
Jaj
de mit ér neki a szép ruhája,
Ha
utána itthon hervad rózsája!
Szegény
huszár tegnap indult Prágába,
Utoljára
szoritott tán karjába!
Jaj
istenem! hová legyek? – búsulok;
Soh’sem
látlak kedves babám, meghalok!
Jegyzet. A „Czimbalom”
1843-iki első kiadásában
HÁROM
KÖRÖS
„Fehér Körös”,
megmondom én neked,
Honnan vetted”
fehér” nevezeted?
Onnan:
hogy a rózsám benned fördik,
Hótestétöl
vized megfehérszik.
„Sebes Körös”
megmondom én neked,
Honnan a te „sebes”
nevezeted?
Onnan:
mert vagy a rózsám szolgája,
Rádparancsolt
légy „sebes postája,”
Te „Fekete Körös”
keresztneved’
Megmondom én, te is
honnan vetted!
Nem
partjaid fekete földjétől,
Sem
a forráshegy barna kövétöl :
Vized, neved azért lett
fekete;
Gyászfátyolát mert
beléd ejtette
Az
én rózsám, mikor nagysirtában
Partodon
ült, értem búsultában.
Fehér
László
ARATÁSKOR
IDEGENBEN
Messze idegenben nem
úgy szól az a dal
Melyet oly régóta nem
hall már a magyar
Nem úgy cseng a kasza
kint a szántóföldön
Mint odahaza a fekete
földön!
Nem olyan a szokás itt
az idegenben
Nincs is olyan búza a
kavicsos földben
Koncor itten minden,
nem olyan kaszás!
Nincs is erre olyan
szép délibáb!
Mily szép is az Alföld
júniusnak végén
Mikor az arató pihen
meg a kévén
Rágyújt a nótára, indul
meg hosszába
Csak úgy dől előtte az
Isten áldása!
És én messze itt az
idegenben
Gondolok az elmúlt szép
időre
Porcióra eszek és sokat
éhezek
Ezek jutatják eszembe
szülőföldemet.
Újra cseng a kasza,
elsurran hosszába
Dől a búzakalász, de
könny hull utána.
Nem lehet hallani
aratóknak zaját,
Marokvevőknek vidám
kacagását.
Nem olyan az öröm, nem
olyan a remény,
Nem úgy áll a kasza az
asszonyok kezén!
Nincsen ma kedélyes
aratási bál,
Mert messze idegenbe a
sóhaj elszáll!
Oda, ahol arat a Halál,
Ahol srapnel, gránát
leszáll,
Ahol kaszálás van sok
gépfegyverrel,
Ki tudja, hányféle
gyilkos fegyverrel!
Aratás! Én is rád
gondolok.
Három évvel ezelőtt
voltam boldog,
De most messze idegen
városba
Gondolok nagy búsan az
elmúlt aratásra
1918. VI.
27.
Pilzen,
Csehország
K.
Győri Etelka
ÜZEN A
FÖLD
Üzen
a Föld ajkaimmal,
Mert
én föld voltam,
Úgy
pattantam az életre
Rózsa
bomoltan…
Mint
pillangó a napfényben
Két
szárnyam lebben
Nem
élt még a földön nálam
Senki
sem szebben.
Szívemből
egy kis nap süt ki
Szemem
fényében
Parázslik
két orcám is
Szép
örömében.
Számra
piros szavak jönnek
Meleg
kacajok
Olyan
jó, hogy a Világon
Élet
most vagyok!...
Üzen
a Föld, mennyi titkot
Mutat
meg velem
Azért
jöttem, hogy a hangom
Hegyen
völgyeken
Közé
szóljon a nagy Mának
Erre
jöjjetek!
Jövünk
előszobájában
Csengő
én legyek,
Üzen
a Föld! Onnan jöttem
Mámoros
vagyok
Mindenségben
nem is történt
Csoda
még nagyobb!
Van
kenyerünk, édes almánk
Tető
felettünk.
Örüljetek
velem együtt!
Emberré
lettünk!...
1954. július
ANYÁM HÁZA
Falum
szélén az új soron
Van
az anyám háza,
Integető
piros virág
Nyit
az ablakába.
Amikor
én nagyvárosból
Haza
jövök néha,
Boldogsággal,
virággal lesz
Tele
a hajléka.
Gondmart
arca elsimul már
Régi
sebe gyógyul,
Édesanyám
nem is tudja,
Mi
lett a fiábúl!
Nagyvárosban
jó a módja,
Szép
lakása várja,
De
a szíve visszasajog
A
kis falujába…
1958.
HÁZAM ELŐTT
Házam
előtt aranyszínű nyárfasor áll.
Olyan
az ég, mint a gyöngyház, mint a koráll
Reszketve
áll, mintha félne, mintha fázna
Vagy
mintha az őszi múlás, éppúgy fájna
Mint
ahogy fáj, mint ahogy sír bennem a szó
Hogy
az évek elfutottak, s még nem volt jó
Az
életem, s most amikor már jó volna
El
kell menni örök, messze nyugovóra.
Hogyan
halad, hogyan szépül, nem láthatom
A
megkezdett harcomat nem folytathatom.
Új
szabadság lángjaitól megperzselve
Pusztulok,
mint lángba hullott nyári lepke.
De
ha szavam szikrát szórva szerte rebben
Új
ifjúság vegye kézbe erősebben
Vigye
messze nagy időknek elejébe!
Sziklaszilárd
legyen tőle az új béke!
1958.
Következő oldal >> |
