Bak Elek

SIMAHÁTI PUSZTA

Kis falunktól messze esik

simaháti puszta,

egyengetem hát lábaim

hosszú vándorútra,

hogy mire majd a nap feljő

keletről az égre,

engemet a simaháti

pusztán érjen fénye

Vár ott engem a rónaság

s pittypalatty szó alatt,

tán meglelem rég elveszett

csendes nyugalmamat?

Ha fölzeng a kis pacsirta

hangos trillája.

felujjong rá az én lelkem

boldog hozsannája…

Körös-gáton visz az utam

messze el is látok,

látom itten elterülni

a nagy pusztaságot.

A távolból idelátszik

Körösladány tornya

s emidébb a Körös parton

nyárfák állnak sorba.

Nyugatra egy facsoportnak

halvány árnya látszik,

Márkus fája volt az régen,

ma alig virágzik.

Évszázados facsoport

a Sebes Körös mentén,

elodvasodt derekába

sokszor ültem bent én.

Körülötte buján zöldel,

üde a természet

a tetejébe hozzáillőn,

ott van a sasfészek.

Koronája rezeg már a

hajnali napsugár;

milyen szép is a természet,

amit szemem csudál.

Környes-körül búzatáblák,

mint könyvben a sorok;

tán ezekre néha-napján

aranyeső csorog?

Kis falumnak szép vidéke,

vadvirágos határ

s hogy megszépül ez a vidék,

látnátok csak, - ha vár…

Látom már a kicsi földünk

szerény kis kunyhaját;

úgy integet, úgy vár már a

csöndes, szép pusztaság.

Úgy vár már az öreg gulyás,

mi hírt hozok néki?

Hallottam-e gyermekéről?

- szívszorongva kérdi.

Várnak ott a tanyasiak,

csendes, szelíd népek

s kérdezgetnek, így hozzájuk

csak közelebb lépek.

„Mi hír van most a faluban?

rég volt, hogy bent jártam;

És mondjad már, mi újság van

szerte a világban?”

Alig győzök felelgetni,

olyan sokan kérdenek,

velem mindig oly szívesen

elbeszélgetnének…

Kiértem a kis földünkre,

hol csak harmat a gyöngy

s mintha hívna, csalogatna,

ismer minden göröngy.

Rám mosolyog a búzaföld,

rám mosolyog az égi,

mintha némán azt mondanák:

jobb itt neked mégis.

Hívogat a kicsi kunyhónk.

térjek bé ölébe…

egy mezei futónövény

tart hüvöst föléje…

Leülök itt álmodozva

s fölnézek az égre,

pacsirtaszó zeng le hozzám,

na végre, na végre!

Szívem lelkem elandalog

e pacsirta dalon

s oly boldogan érzem magam,

hogy ezt most hallhatom.

Itt szeretnék élni mostmár,

itt, ezen a tájon,

szebben dalol itt a madár

és nincs ami fájjon…

Simaháti pusztaságból

hazajöttem mégis,

pedig ottan szebben ragyog

rám a kéklő ég is

Köröstarcsa, 1933.

SZÉNAGYŰJTÉS

Felhő sem látszott

a Nagy-Alföld kék egén,

mikor elindultunk

Gácshátra kettesben,

a Tóth Eszti, meg én.

Átölelt bennünket

a májusi égbolt

a tengernyi virággal

kedveskedett a rét:

Istenem, de szép volt!

Tavaszi áldott nap

mosolygott felettünk,

és pacsirta dalolt

ébredező szívvel,

amint lépegettünk.

Olyan édes kábulat

fogott el ott minket,

s a zöld vetés fölött

szellők szárnyán szálló

szénaszag keringett.

A Büngösd-ér mellett

gyűjtöttük a szénát

s e nap emlékétől

szép érzés furakszik

két ember szívén át…

Távolból kis falunk

karcsú tornya látszott;

búzatáblák szélén

búzavirág, pipacs,

szarkaláb virágzott.

Fiatal erővel

gyűjtöttük a rendet,

és boldogan szállva

a pacsirtaszóval

dalunk összezengett.

Nyulak lakomáztak

a szomszédos zabban,

nem voltam én boldog

talán életemben

soha igazabban…

Tóth Eszti férjhez ment,

nem hozzám, de máshoz;

pár boldog óráért,

néhány röpke percért,

hiszem tán nem átkoz?

1934.

A VÉN HALÁSZ

Hömpölyög a Körös vize

a kubik gödörbe.

folyókán á’t szennyes habja

tolakadva tör be.

Sekély vízben a nagy halak

el- s feltünnek hamar.

ez kell annak, ki enni ma

halpaprikást akar…

Füzfalombok árnyékában,

ahol nem látja más,

Meghúzódik figyelmesen,

apám, a vén halász.

Kezében vasvilla nyele,

hopp! most lesujt vele

sikerült, mert jó nagy potykát

emelget felfele.

Körülnéz és zsákba dugja

a könnyű szerzeményt:

szereti a halpaprikást,

ne szóljuk meg szegényt.

Régen mikor halászgatott

Sok jó „fogás” akadt

és volt csuhaj, dinom-dánom,

kint Félhalom alatt.

S hogy kivénült és a halat

drága pénzen adják,

így szedi el a Köröstől

élete kamatját.

Köröstarcsa, 1943.

A „DÜBÖGŐ” BALLADÁJA

…: mert hiába, Köröstarcsa

megváltozott kérem.

s én ezeket a dolgokat

kissé furcsán nézem;

Művelődünk napról-napra,

nem akarnánk váltig,

mégis lassan mindenkiből

tudós ember válik.

Mert az úgy volt, ejnye, hogy is

kezdjek bele szómba...

akárhol jársz, az ásatás

fölkerül most szóba.

Ezzel pedig kapcsolatban

mindenki szeretne

kincset és még más egyebet

lelni, - ha lehetne.

Felhoznak sok régi dolgot,

csak föl kell jegyezni,

hol lehetne tenger kincset

e földből kiszedni.

Egyik helyen ősz remete

őrzi a sok kincset,

és más helyen nem nyithatták

a rozsdás kilincset.

És elmondja ki-ki sorban,

ha ilyesmit észlel;

fölér most itt minden paraszt

egy-egy történésszel.

Mert hiába, „művelődünk”,

s ez a világ rendje,

krónikásnak dolga pedig,

hogy ezt rímbe szedje.

De egyébként vezetőink

érdeme ám mind ez!

Szeretnének hozzájutni

ők is már a kincshez.

Ez volna jó! Túl lennénk tán

minden bajon, gondon,

és Tarcsáról hírt szerezne

a távoli London.

Megkövetem, nem kis dolog,

csak úgy, kincset lelni,

ennek pedig sorja az, hogy

meg kell énekelni...

Az a fránya gázháború

az oka mindennek,

hogy a csendes Köröstarcsán

ilyen dolgok menntek.

Mi lesz akkor, ha jön a gáz

s nem lesz hová bújni?

Ezért tehát kellene

egy alagutat fúrni.

De minek az, hiszen van már

csak: meg kell keresni.

Nosza rajta! Nem fogunk már

a gáztól elveszni...

Igy indult meg az ásatás

s közben mást találtak,

véltek néhány kőoszlopot

őstemplom falának.

Megbolygatták rég-halottak

csendes birodalmát,

felhányva nagy földtömegből

egész Pannonhalmát.

A Dübögő dübörgése

nem titok örökre,

előkerült pár régi sír

és sok eltört bögre.

Most kutatnak még serényen,

mégis hátha, hátha,

előkerül az alagút

végre valahára?...

Már a télben hozzáfogtak,

mégpedig nagy hévvel,

s ezen – közben találkoztak

néhány ezerévvel.

Persze, ez a találkozás

nem ment simán kérem,

mert mint szokás,

túlozták is a dolgot, úgy vélem.

Tudós képpel kapargál itt

mostan minden ember,

hej, ha ű rátalálhatna

s rá gondolni sem mer.

Az utcákon egymástól is

kérdezik a népek:

„Találtak már régiséget?

Na és azok épek?”

Mert hiába, nagy dolog ez

s kell beszélni róla,

beszélnek is. Ó, de mennyit,

csak hallgass a szóra.

Mindenféle furcsa dolgok

Most szóba kerülnek

S az igazán tudós arcok

mosolyra derülnek.

Köröstarcsa, 1937. augusztus 5.

SIMAHÁTI PUSZTÁN LAKOM

Simaháti pusztán lakom,

Nem száll messze a sóhajom;

Egy lány él csak a faluban,

kiért szívem úgy oda van.

De őszre, ha Isten éltet,

Mégis szebb lesz itt az élet,

Megépítem a tanyámat

S nem marja szívem a bánat.

Idehozom azt a kislányt,

Szegény szívem azt, akit várt.

Itt éljük majd szép világunk

És boldogság lesz minálunk.

Köröstarcsa, 1939.

TARCSAI KRÓNIKA

Leültem ez asztalomhoz, verset írni vagy regényt,

de hát semmi...körmölgetek, s adom itt a nagy legényt.

A vers nem jó, a regényben találhatnak száz hibát,

inkább írok kisfalunkról rövid, pergő krónikát.

Krónikámban hadd mondjak el egy vidám kis esetet,

amin egyszer réges-régen egész falunk nevetett.

Május volt és a kertekben orgonafa virágzott

s a legények éjszakánként tépdesték a virágot.

Mert az úgy van évek óta, virág nyílik virágnak

s letépik a szép orgonát. Hogy átadják Ilának.

Sok bolondot tesz az ember, persze, amíg fiatal,

bánatunkat, örömünket hadd mondjam csak ki a dal.

Szép volt a kis tanítónő, mint virág domboldalon.

ott lakott a piac-téren, túl egy magas kőfalon.

Nagy veranda, szőlőlugas, virágos kert, folyosó.

Legvégén egy rácsos ablak, ott lakott a kis bohó.

Szép az udvar, üde a kert, de mégis csak zárt akol,

aki ide titokban bejön, bizony rútul meglakol;

Közelben volt a nagy templom. tornyában a sok harang

s ha elkezdtek harangozni, csak úgy visszhangzott a gang.

Gyakran kiült a kis kertbe, s álmodozott a lány,

de nem mondom el. Hogy miről, maradjon örök talány...

Akkortájt az új pap mellé választottunk kispapot,

Jó vágású, jó hangú volt, s a közelben itt lakott.

Ismerkedni a vidékkel, csábította a torony,

feljár tehát, hogy átnézzen a rengeteg házsoron.

Ezenközben észrevette a leányt, ki olvasott

S feldobogott ifjú szíve és addig nem nyugodott,

amíg szerét nem tehette, hogy átjusson a falon

és virágot adjon néki, ma itt a szent alkalom.

Hopp! de várjunk! aznap éppen nagy zápor volt délután,

tele lett a teknő, dézsa, s maradt a holdfény csupán.

Átmászott a nagy kőfalon és a kertben leesett,

Belemerült a nagy sárba, de várt még egy keveset,

Aztán indult óvatosan, mint az árnyék úgy osont,

Vonzotta a kicsi ablak, ám egy kutya nekiront

Ijedtében mit tehetett, felugrott egy jó nagyot,

Felugrott és a nagy dézsa elnyelte a kispapot.

Összecsődült a ház népe és bámulta a csodát,

Nagy dézsában a kispapot, csapott is nagy hahotát.

Felállt a pap, hogy ő nem fél, mindenkinek mutatta,

Ámde őt a dézsa körül a nagy kutya ugatta.

Végül mégis csak kimászott, s búsan ballagott haza,

Úgy járt, mint az ázott ürge, csurom víz volt ing, gatya.

Kacagtuk is jó sokáig, hogy e dolog megesett,

Míg a kispap nagy hirtelen másik állást keresett...

Írnék, de mit? Újság semmi, Köröstarcsán így vagyunk.

S kár, hogy május éjszakáján nem járt így több kispapunk.

Budapest, 1959. január 5.

BALLADA A FEKETE GULYÁSRÓL

Én is vagyok olyan gulyás,

mint az a nagy kétszer Gulyás,

Bár a nevem csak: Szekeres,

A vármegye mégis keres.

Van jó lovam, karikásom.

Nádas cserény a lakásom,

Udvarom a széles határ,

Élek, mint a szabad madár.

Garzó Pista a bojtárom.

Nincsen párja nyolc határon,

Mindenben kitölti kedvem,

Megértjük mi egymást ketten.

Marhámnak se szeri-száma,

Nem kell vinnem számadásra;

Valamennyit jól ismerem,

Kövér mezőn járkál velem.

Kelek, mikor hajnal hasad,

Deleltetek: Büngösd alatt.

Estére meg Kerekiben,

Alszok boglya tetejiben...

A Büngözsdi csárda fala

Régen kiverte a ragya,

Odajárok jó boráért.

A csinos gazdasszonyáért.

Egyszer mikor deleltettem

Lopják marhám, észrevettem;

A tolvaj csak ment előttem.

Jó lovammal megelőztem.

Vitt a lovam, hü pajtásom

Segített jó karikásom,

Így aztán mikor sete lett,

Fáradt gulyám pihenhetett.

Az igaz, hogy csak a fele

Volt az enyém, -egy fene

Jöjjön érte a gazdája.

Tudom, hóttáig megbánja...

Nem loptam én a gulyámat,

Megvédtem ha tolvaj támadt,

S ha ellopták, visszavettem,

A többit hozzászereztem.

Ezért keres a Vármegye,

Pedighát, mi gondja vele,

Megmaradok már gulyásnak,

Nem ártok én ezzel másnak.

Köröstarcsa, 1972.

A múlt század második felében, még a Körösök szabályozása előtt, Mezőberény-Köröstarcsa-Körösladány határainak találkozásánál élhetett ez a gulyás, amikor még állot a kanyargós Büngösd ér mentén a híres „Büngözsdi-Csárda”.

Még gyermek voltam, amikor az öregek mesélgettek a „Fekete gulyás”-ról, aki az ellopott marháinak visszaszerzésével még több marhát is elhajtott a tolvajoktól, így szaporítva marhái számát.

Bak Elek.

Dallama: Elszökött az arany gulya...

KÖRÖS MENTÉN

Hevertél már a fűzfák alatt,

puha, zöldselyem pázsiton,

ahol kakukk és vadgalamb szól

a távoli faágakon?

Nem is tudod, hogy mi a béke

és az igazi nyugalom.

Ha nem hevertél néma csendben

valamely kubik oldalon.

Nem csermely és nem kis patak

a Körös, csöndes, nagy folyó.

vizén nyugodtan úszik el

levél, fatörzs és sok hajó...

Körös mentén legszebb az élet,

a magasban gólya kering;

engedjétek, hogy visszatérjek,

mint gyermek, boldogan megint

Budapest, 1970. június 25.

RÓLAM KÖRÖSTARCSA

Rólam Köröstarcsa

rosszat ne beszéljen,

hagyják, hogy éltemet

békében leéljem.

Itt születtem régen

s itt halok meg végül,

maradjon meg e dal

örökös emlékül.

Elhagytam falumat,

fiatalos hévvel,

mégis visszajöttem

terhes örökséggel.

Lábaimat csúz és

csúf reuma bántja

S igen magas már a

Kettős-Körös gátja.

Nehéz nekem bizony

e földre hajolni,

de azért még tudok

nőknek udvarolni...

Istenem, a lányok

most is melyen szépek,

sajnos, én már lassan

az agg-korba lépek.

Hosszú évek alatt,

amíg távol voltam,

kis falunktól messze

hogy elkóboroltam,

Akkor is, onnan is,

mindig visszavágytam,

hogy a lelkem nyugtát

végre megtaláljam.

És lám, visszajöttem

egyszer mégis végül

s látom, hogy falunkban

minden épül, szépül.

Aszfaltos út, járda,

vízvezeték, villany,

te régi búbánat

szívemből most illanj.

Kis falunk utcáit

olykor végigjárom

és az amit látok,

azt hiszem, csak álom.

Nádas viskók helyén

piros tetős házak,

boldogan közöttük,

hát miért ne járjak?

És új híd is épül

nemsokára készen

én népem, kis falum,

légy boldog egészen

S ha majd a Körösön

nagy hajók is úsznak

könnyű, vidám szívvel

ints búcsút a múltnak.

Olykor elkószálok

a szép zöld határban

s gyönyörködöm szálló

pacsirta dalában.

A nagy közös táblák

varázsa nem enged.

mikor a föld színe

kalászokat renget.

Megszólják az embert,

akkor is, ha józan.

pedig higyjétek el,

hogy ez így nem jól van.

Ezt a pár évet még

csendben kell leéljem.

s rólam Köröstarcsa

rosszat ne beszéljen!

Köröstarcsa, 1977. szeptember 2.

Következő oldal >>