Nyíri Olga

Az alakváltoztató

Elöszó

Csak bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy ordítsak, sírjak, vagy elrohanjak-e inkább. Néztem, ahogy a nővérem szétroncsolódott, összeszaggatott teste gurul egyenesen a szakadék felé. Egy érzéketlen, mocskos, széttört kupac, amiről már nem is lehet megmondani, hogy az valaha egy ember volt. Méghozzá egy olyan ember, akit ismertem és szerettem. Az utolsó ember, aki még képes volt arra, hogy hozzám érjen, hogy beszéljen velem, hogy megértsen, és hogy támogasson, amikor senki más. Ő látott bennem reményt, de én nem láttam magamban, és ezután soha nem is fogok. Megöltem a családom minden egyes tagját, és mindenki mást is, aki túl közel került hozzám. De miért? Hogy voltam képes ilyesmire? Egy szörnyeteg vagyok semmi más. Minden éjjel, egy emberrel kevesebb. És mindez miattam. Nekem kéne meghalnom, nem ezeknek az ártatlan embereknek. Vége. Mostmár csak rajtam áll, vagy bukik minden.

1. Fejezet

Egy hét telt el az utolsó gyilkosságom óta. De ezen a hét éjszakán csak azért nem halt meg senki, mert nem mentem el a nővérem halálának helyszínéről. Itt vagyok az erdőben kerek egy hete. És úgy tervezem mostmár így is marad. Nem halhat meg több ember miattam. Ha éhen kell halnom, hát éhen halok.
Nem voltam ám mindig ilyen. Egykor normális ember voltam. Nem kellett minden éjszaka ilyen undorító szörnnyé változnom, és nem volt az a „hobbim”, hogy embereket öljek. Volt családom, voltak barátaim, és akkor még imádtam élni. Imádtam, hogy szép vagyok, okos, népszerű, és gazdag. Többé egyik sem vagyok. Ma már az kívánom, bárcsak engem ölne meg valaki. Fájdalmas, hosszú, és rettenetes kínzás után akarok csak meghalni. Nem olyan halált akarok, mint amilyennek lennie kell. Szenvedni akarok! Azt akarom, hogy adjanak össze minden fájdalmat, amit eddig okoztam, és vágjanak vele fejbe. De sajnos ez sosem fog megtörténni. Sosem fogok megöregedni, sosem fogok meghalni. Soha, soha, soha. Azok az emberek, akiket megöltem, soha nem fogják nekem megbosszulni.

Hihetetlen, hogyha egy iciri-picirit is felbosszantanak, már ölök. Sőt, felbosszantani sem kell, amint rám jön az inger, bármikor, bárkit képes vagyok kinyírni. Ez velem jár. Ezzel a rettenetes szörnnyel, aki még annyira kezdő, ugyanis mindössze egy éve vagyok ebben a testben. De élnem kell az életemet továbbra is. 17 éves vagyok, és mindig is ennyi leszek.

Hajnali 3 óra. Még nem húzódott vissza a karmom, sem az agyaram. A tűzvörös pikkelyek már csak halványan látszódtak az emberi bőröm alatt. Igazából bármikor átváltozhatnék ebbe a testbe, de csak éjszaka muszáj. Nos, én egy alakváltoztató vagyok. De nem én vagyok az egyetlen. Legalábbis nagymamám ezt mondta. Amikor már a halálos ágyánál álltam, elmesélte, hogy más leszek mit a többiek, ahogyan ő is más volt. Elmondta, hogy van egy másik dimenzió a földön túl, ahova, csak az juthat el, aki megérdemli. Ő is alakváltoztató volt, és ő is gyilkolt. Megölte a szüleit, és mindenkit, akit közel engedett magához. De beletanult. És nagyon boldog életet élt. Amikor aztán megkérdeztem volna, hogy mégis hogyan, többé már nem tudott felelni.

Még mindig nagyon hiányzik, és még mindig nem tudom, hogy mihez kezdjek most. Honnan tudhatnám meg, hogy mi a dolgom? Vagy, hogy hogyan hagyjam abba? Vagy, még ha nem is hagynám abba, akkor azt, hogy mit tehetnék a gyilkolás ellen? Ki fog segíteni? Mégis meddig kell még így élnem? És nagymama, hogyhogy meghalt? Hisz olyan volt, mint én. De hát, végül is mindegy. Úgysem ad senki választ a kérdéseimre, akkor meg minek fájdítom a szívem? Talán egyszer majd magától megoldódik.

Muszáj lenne hazamennem. Nem élhetek az erdőben remeteként a végtelenségig. Különben is már egy hete lógok a suliból. (Mert iskolába még járok.)

Felálltam a fenyőfa tövéről, ahonnan eddig egy tapodtat sem mozdultam, és kivételesen megpróbáltam azonnal átváltozni, hogy gyorsabb legyek. De mégis, hogy kell? Fogalmam sincs. Nyújtózkodtam, erőlködtem, ugráltam, de sehogyan sem ment. Hosszú, hosszú ideig próbálkoztam, míg végre valamiféle módon sikerül. Felrugaszkodtam a levegőbe, csapkodtam a szárnyaimmal, míg a fák fölé nem értem, akkor aztán száguldottam hazafelé a csodálatos, üde zöld erdő felett, és bámultam a távolt. Talán ennyi jó van ebben az egészben: a repülés.

Mikor leértem a hegyről visszaváltoztam. Huhh, mennyivel jobb volt így.

Végre haza értem. Felrohantam, a lakásba, elpakoltam minden olyan dolgot, ami Tanja nővéremre emlékeztetett. Minden ruhát, ékszert, cipőt. A szobája ajtaját pedig bezártam, a kulcsot pedig behajítottam a kanapé alá. Tébláboltam még a házban. Megnéztem a családi fotóalbumot, amit mostanában gyakran teszek. Átlapoztam, és alaposan megvizsgáltam minden egyes képet, majd visszatettem a polcra. Letöröltem a port minden létező helyről. Kiporszívóztam, megágyaztam, mostam, és minden házimunkát megcsináltam, ami csak létezik. Még a füvet is lenyírtam. Anya milyen boldog lett volna, ha akkor megteszem, amikor kéri. Most már biztosan elsőre szót fogadnák. Mennyire jó gyerek lennék, ha kapnék még egy esélyt. Egész nap ezen gondolkodtam. Mikor már a járdát is lesepertem (anya mindig utoljára hagyta, ezért eltanultam tőle), elmentem zuhanyozni, fogat mosni, majd bementem a szobámba elhúztam a függönyöket, beállítottam az ébresztőt 7 órára, bebújtam a takaró alá, és sírtam, míg az álom el nem nyomott.

- „Azt bántjuk igazán, akit szeretünk.” – mondta a tanárnő másnap irodalom órán. Fogalma sincs róla, ez a mondás mennyire igaz. Habár ő nem tudhatja… nem ölt meg senkit. – Mit gondoltok, főhősünk miért mondta ezt? Rachel?

- Öhmm… Azt gondolom, hogy a kérdés eléggé intuitív. Sok válasz adható rá. – Azt sem tudtam kiről van szó.

- Mondana legalább egyet? – Még is mi a fenét mondhattam volna?

- Nem tudom tanárnő.

- Nos, rendben akkor… Figyeljen oda Ms Werlin!- És innentől már csak annyit hallottam, hogy bla-bla-bla.

Elég unalmasan teltek az órák. A nap végére már teljesen ki voltam. Szinte képtelenség végigmenni a délelőttön, barátok, ismerősök nélkül. Úgy, hogy senkivel nem beszélsz, senkivel nem nevethetsz egy jót, és nem pletykálkodhatsz, a lúzerekről. De most már én is egy voltam azok a bizonyos lúzerek között. De nem bánom. Vagyis, de bánom… Pontosabban inkább is-is. Jobb, mert már nem vagyok egy hiú nagyképű kis cafka, aki kicikiz mindenkit. Rosszabb, mert senki nem köszön, senki nem szól hozzám. De azért, mert már megtanulták, hogy jobb tartózkodni tőlem. Végül is mindegy. Ez már nem lesz másként. Olyan szemétség! Régen mindenki köszönt a folyosón. De mióta van ez a dolog, azóta már nem mennek úgy a dolgok. Úgy távolodtam el tőlük, hogy ha köszöntek, nem köszöntem. Ha kérdeztek, nem válaszoltam, ha azt mondták Lúúúzeeer, elengedtem a fülem mellet, pedig régen, ha valaki ezt mondta volna, úgy szájba vágom, hogy többet egy szót sem szól.

Hazafelé sétáltam, és gondolatban ostoroztamm magam a tetteimért. Végiggondoltam, hogy öltem meg Heidit, a legjobb barátnőmet.

A fiúkról beszéltünk, és arról, hogy bele vagyok zúgva Josh-ba, a suli legmenőbb srácába. (Már nem ide jár suliba. Elköltöztek.) Mikor azt mondtam, hogy talán elhívom randizni, Heidi kiakadt, azt mondta, hogy ő akarja elhívni, meg, hogy ő látta meg előbb. Tisztára, mint a dedóban. De mégis, a sok hülyesége ellenére annyira szerettem Heidit, mintha a testvérem lett volna. Az én imádott kis húgom, akivel vitázunk ugyan, de mindent meg tudunk beszélni. Egy hülye srác miatt elkezdtünk vitázni. De úgy vitázni, mint még soha. Nagyon mérges voltam, kiabáltam, ráztam a kezem, és megtörtént. Kinőttek a karmaim, az agyaraim, a szárnyam, majd rátámadtam.

Ahogy végig gondoltam először Heidit, anyát, apát, és végül Tanja-t, észre sem vettem, hogy sírok. Szúr a szemem, és nedvességtől csillog az arcom. Az úton páran megbámultak. Mi van? Miért kell, hülyének nézni, mert sírdogálok egy kicsit? Ekkor fura hüppögő hang tőrt elő a torkomból, és, homályosan láttam, a könnyektől. Úr isten! Hogy lehetek ennyire mazochista? Miért nem próbálom elfelejteni? Még ha nem is megy, legalább megpróbálhatnám.

Nagyban ábrándoztam, és tovább szidtam magamat. A lábamat bámultam, rugdostam az összes utamba akadó kavicsot, vagy faágat. Mikor rúgta a következőt, felfigyelek egy lábra. Furcsán hangzik, de ismerem ezt a lábat. Bőrszínű harisnya, aranyszínű vietnámi papucs, napocskás bokalánc. Pont olyan, pont olyan, mint amit Heidi-vel vásároltunk. Pont olyan, mint ami, ami nekem is van. Csak két darab volt a boltban, és azt mondta az eladó, hogy kézgyártmány, mindössze két darabot gyártott a készítője. Felnézek, és egyenesen a valaha volt legjobb barátnőm arcába bámulok, ügyefogyottan.

- Mi? Hogy? Mikor? Mi? Mi van? – Egyszerűen nem tudtam mit mondani, úgyhogy csak dadogtam össze-vissza. Gondolom, úgy néztem ki, mint egy idióta. Heidi, mutogatott, hogy csituljak le és rázta a kezét, hogy kövessem. Követtem. Mégis mit keres itt? Hiszen meghalt. Boldog vagyok, de tökre megijedtem. Átmentünk egy sötét utcán, és mikor a végére értem, láttam, hogy zsákutca, de viszont Heidi-t nem láttam. Már fél perce álltam ott bambán, amikor áthajolt a falon, és megpróbálta megragadni a karom - de mivel szellem, ez nem sikerült – úgyhogy inkább megint rázta a karját, hogy menjek már utána.

- De mégis hogyan? – értetlenkedtem. Aztán végül is elindultam a fal felé. Elég nagy volt rajtam a nyomás, és nem csak azért mert egy falon készültem átmenni. Hátráltam egy lépést, de csak azért, hogy lendületet vegyek a nekifutáshoz. Sikerült. Heidi már a túloldalon várt.

- Aszta! Ilyet bármikor tudok csinálni? – annyira lefoglalt, hogy el is feledkeztem a legfontosabb kérdésekről.
- Várjunk csak? Egyátalán mit keresel itt? És hol vannak anyáék? Oh, miket is beszélek! Annyira sajnálom Heidi! – Mintha ez a pár szó minden eddigi visszafojtott fájdalmat rámzúdította volna. Annyira hiányzik… - Bárcsak visszatekerhetném az időt! Kérlek, ne haragudj rám! Meg tudsz nekem valaha bocsátani? Ha akarod térden állva könyörgöm neked… csak… kérlek… bocsá... – nem tudtam befejezni, mert ekkor ömleni kezdtek a könnyeim, és beszélni sem tudtam a fájdalomtól, és az örömtől, hogy tényleg, valóban itt van. Fél percig csak zokogtam, aztán mikor fojtattam volna a bocsánatkérést, ott állt közvetlenül előttem, mélyen a szemembe nézett, és csak úgy sugárzott belőle a kedvesség, és a megbocsátás.

- Nem haragszom Rache. Kérlek, nyugodj meg, és ne sírj! Tudod, hogy akkor én is sírok. Tényleg. Ne büntesd magad! Megértelek. Nem szándékosan csináltad. Különben is, én boldog vagyok ott. – mosolygott rám imádnivalóan.

- De mégis, hol? És egyátalán, ha tudsz beszélni, akkor miért nem…? Meg mi van anyuval, és apuval? És Tanja? És a nagyi? Hol vannak? Mi történik velem? Mit csináljak, hogy…? És… Te jó ég! Azt sem tudom, hogy…

- Mi volt a kérdés? – Nevetett az arcomba. Mikor idegesen néztem rá, és toporogtam az izgalomtól, csak mosolygott és megint mutogatott, hogy menjek. Megint egy sötét utca, még egy fal, amin át kell menni, aztán megint, megint, és megint.

- Hová megyünk?

- Mindjárt meglátod. – Még úgy 5 percig sétálunk a sötét utcák sorozatán, aztán megláttam a következő falat, ami más, mint a többi. Nem egy sima fal, hanem egy hófehér márványkapu. Mikor beléptünk, egy fantasztikusan gyönyörű erdőbe kerültünk. Hatalmas fák, élénkzöld fű, és lombok, ezerféle színű virágok, és madarak. Egyszerűen fantasztikus! Nem szólaltam meg, mert még mindig csak ment, előreszegezett tekintettel. Így haladtunk további öt percig, aztán megunta, és azt mondta:

- Figyelj, így egy nap lesz, még oda érünk. Nem változnál át? Hamarabb megérkezünk, és hamarabb megkapod a választ a kérdéseidre. – Kicsit meglepődtem a kérés hallatán, de végül is átváltoztam, és tízszer olyan gyorsan szeltük át az erdőt, mint gyalog. Csodás volt. A következő 10 percben megint nem szóltunk egymáshoz, végül még egy hófehér márványkapu következett, és mikor átmentünk, köpni-nyelni nem tudtam a gyönyörtől. Bámulatos fényben pompázott minden. Olyan volt, mint egy beltéri udvar. Üvegből volt a mennyezet, látni lehetett az eget, a napot, és különös módon a holdat, és a csillagokat. Mintha egybe lenne az éjszaka és a nappal. A padló hófehér márványból készült, csakúgy, mint a falak, az oszlopok, és a lépcsők. Az udvar közepén egy hatalmas szökőkút volt, körülötte padkával, hogy le lehessen ülni. A szökőkút egyik oldalán egy régi, ütött-kopott gémeskút volt (ami elég furcsa volt egy ilyen környezetben), a másik oldalán pedig egy szónoki szék, rajta egy gyertyával, melynek lángja a világ minden színével pompázott. Pontosan velünk szemben, a szökőkút mögött volt egy másik ajtó, mely különös képen, nem fehér márványból, hanem juharfából készült. Az ajtó egyik felén egy hold, a másikon pedig egy napforma volt kivágva.

- Hát ez meg mi a csuda? – Kérdeztem Heidi-t.

- Ez itt az örök fény birodalma. Ide csak az jöhet, aki megérdemli. És te megérdemled. – Bambán meredtem rá. Én? Megérdemlem? Ez tiszta hülyeség.

- Miért?

- Még kérdezed? Jó, tudom, hogy nagyon ki vagy akadva, de Rache! Megbántad. Nem azért követted el mindezt, mert úgy volt kedved, hanem azért, mert muszáj volt. Ha nem ölsz, nem lehetsz alakváltoztató. És ha nem vagy az, akkor nincsen értelme az életednek. Te erre születtél. Erre, és nem másra.

- Igen? Gyilkosnak születtem? Egy szörnynek? Hát ez remek! – Már szinte kiabáltam, annyira dühös voltam. Nem rá, hanem magamra.

- Nem! Figyelnél egy kicsit? – Csak némán bólintottam, mert nem akartam kiabálni vele. – Na, jól van. Tudod, hogy a nagymamád is alakváltoztató volt. Neki is ez volt a sorsa. És neked is. Tudom, hogy bűntudatod van, de felejtsd el! Rache! Rajtad múlik az egész dimenzió sorsa sorsa. – Látja, hogy értetlenkedtem, ezért folytatta.
- Az alakváltoztatók feladata, hogy megvédje a többi lényt. Mármint, manók, tündérek, faunok, és egyszarvúk. A te „fajod” a legerősebb mind közül. Nehéz neked. Megértem. De ez csak átmeneti állapot. Mármint az, hogy ölsz. Előbb-utóbb megtalálod az egyensúlyt, és kontrollálod majd magad. – Ez alaposan meglepett! Majdnem szívrohamot kaptam! Rajtam múlik, a dimenzió sorsa? Ez meg mit jelent? Uram atyám! Pont én? Egy teát nem tudok megfőzni, azt meg pláne ne várják tőlem, hogy életeket mentsek, vagy birodalmakat. A saját, nyomorúságos kis életemet sem tudom felelősségteljes, komoly nőként csinálni. Sose leszek olyan, mint a nagyi. Sajnos nem.

- Mégis, mit tehetnék? Ismersz Heidi. Te is tudod, hogy… - nem engedte, hogy folytassam.

- Gyere csak! – Mondta, miközben az udvar közepén álló kúthoz sétált. Odamentem mellé. – na figyelj! Most nézz bele ebbe a kútba, és mond el mit látsz! – Engedelmeskedtem, és bámultam a kavargó füstöt.

- Hát… Nem sok mindent.

- Nézd meg jobban! – Parancsolta Heidi. Erősebben koncentráltam, és próbáltam kivenni a kavargó füstkígyók közül egy igazinak tűnő dolgot. Végre láttam valamit. Mintha mindenhol az emlékeim kavarognának. Az emlékeim, és a jövőm.

- Aha! Most már látom. Emlékképek, és olyanok is, amik még nem történtek meg…?

- Igen. Nagyon jó. – Helyeselt. – Most tedd fel a kérdéseidet! Hangosan! – Elkezdem mondani az első és legfontosabb kérdést.

- Hol vannak anyáék? – Mikor kimondtam, a füstkavalkád egy képbe formálódott, és megláttam. Itt állnak mellettem, csak éppen nem láthattam őket. Anyu, Apu, Mama, és Tanja is itt vannak. Furcsa volt. Rögtön tudtam a következő kérdést. – Miért nem látom őket? – Jött a következő kép. Egy évszám volt. Annak a förtelmes napnak a dátuma, amikor megöltem anyáékat, és utána annak, amikor Heidi-t. Az első áldozatom Heidi volt. Pontosan egy héttel utána haltak meg a szüleim. - Ez azt jelenti, hogy azért nem látom őket, mert még nem telt el elég idő a haláluk óta? Egy hét múlva már őket is láthatom? – Kérdeztem, és már meg is jelent a következő kép. Anyu arca, és helyeslően bólogatott. Boldog voltam, hogy már csak hét nap, és velük is találkozhatom, de ez a boldogság nem vonta el a figyelmemet arról, amire a legkíváncsibb voltam.

- Mit kell tennem, hogy kontrollálni tudjam magam és segíthessek a dienzió megmentésében? – Kérdeztem, és hátrahőköltem, amikor a füst kitört a kútból és egy fiú arcát láttam benne. A leggyönyörűbb arcot, amit valaha láttam. Egy velem egykorú srác lehet. Vagy talán egy, két évvel idősebb. Gesztenyebarna haja van, rubin zöld szeme, kreol bőre, ami olyan hibátlan, és tökéletes, hogy az már nem is emberi. Inkább, mint egy angyal. De nem tudtam, hogy mit jelenthet, nem is volt időm rájönni, mert egy pillanat sem telt el, mikor a füst visszacsapódott a kútba, és mikor belenéztem, már semmit sem láttam.

- Nos, választ kaptál a kérdéseidre? – Kérdezte Heidi.

- Azt hiszem. Mondjuk, az utolsó nem volt valami világos. De van még egy csomó időm, hogy rájöjjek, igaz? Mert, ez a „világ megmentése” cucc… Ugye van még időm? – Láttam, hogy furán néz. Az a Sajnálom, de nem, arckifejezés, ott ült a szemeiben. – Kérlek Heidi, mond, hogy van még időm!

- Sajnálom, de nem igazán… - Na tessék! Most mihez kezdjek? – Nyugi nem olyan szörnyű. Lesz segítséged Rachel. Hamar meg fogod tanulni. Csak adj esélyt magadnak! – Nem tudtam, mégis mit mondjak, úgyhogy csak megráztam a fejem. Ne várjon tőlem senki ilyet. Az égvilágon semmit sem tudok. Nemhogy a képességemről, még magamról sem. Ki vagyok én egyáltalán?