2. Fejezet

- Mond, miért öltözöl így? Annyira más vagy. – Kérdezte Heidi hazafelé menet.

- Mert már nem érdekel, hogy tetszem-e valakinek, vagy sem. Nincs értelme semminek. Már nincsenek barátaim. Nem is kellenek. Nem lesz soha olyan jó barátnőm, mint te.

- Ugyan Rache! Mondtam már: Bele fogsz tanulni. Miért nem hiszel nekem?

- Hiszek neked, csak már nem érdekel.

- Figyelj rám! Holnap visszamész a suliba. Ott leszek veled, és visszaszerezzük a barátaidat. Világos? – Förmedt rám Heidi.

- Nem. Nem világos. Teljesem sötét. Az ég szerelmére, nem tök mindegy neked?! Most már sosem fogunk fent állni az iskolai kasztrendszer csúcsán!

- Én nem. De te ott fogsz állni, ha tetszik, ha nem! Elő kerítjük a régi Rachelt! Nem lesz sem gonosz, sem kényes, de gyönyörű lesz. Gyönyörű, és népszerű. Most kezdjük! – Ha akarnék sem tiltakozhatnék ellene. Ugyanolyan makacs, mint régen. Végül is nem szóltam semmit, csak követtem a pláza felé, és arra gondoltam, miért olyan fontos ez neki egyáltalán?

- Ez remekül áll rajtad. Vedd meg! És utána irány a fodrász, a manikűrös, aztán a kedvenc boltunk. Tudod mi. – Igen. Tudom, hogy mi. A cuki kis ékszerbolt a város legszélén, ahol a bokaláncokat vettük. Régen mindig hordtam, de miután meghalt úgy gondoltam nem kéne fölvenni, mert rá emlékeztetne. De mivel Heidi most már megint velem van, újra elő kéne vennem. Annyira boldog vagyok. Megint beszélgethetünk, nevethetünk, hülyéskedhetünk. Igaz, rajtam kívül senki nem látja, ezért kicsit furcsa, hogy a levegővel beszélgetek, de mindegy is. A lényeg, hogy itt van. Talán még azt is megfontolom, amit mondott, és lecserélem a ruhatáram, és megpróbálok visszakapaszkodni a népszerűségi lista élére. Lehet, hogy voltak Heidin kívül is igaz barátaim, és újra befogadnak. Hát egy próbát megér.

- Igen tudom. – Mosolygtam rá, kedvesen. – Tudod, min gondolkodtam?

- Nem. Min?

- Lehet, hogy megfogadom a tanácsod.

- Komolyan? Hát ez szuper! Akkor nyomás, és vásároljunk rendesen. Nagy változásra lesz szükséged. – Rögtön annyira felvidult, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. A kis dilis. De szeretjük.

Hosszú órákon keresztül vásároltunk, csoda, hogy maradt valami a bankszámlámon. Először körbejártuk a kedvenc boltjainkat, aztán elmentünk az ékszerészhez, és kifényesítettem a bokaláncomat. Elmentünk a gyógyfürdőbe, ahol meglepően kedvesen fogadtak, ahoz képest, hogy több mint egy éve nem jártam ott, - mondjuk ki jár, mert előtte törzsvendég voltam. Végül aztán a fodrászszalon, és mentünk haza.

- Azt a mindenit! Az elmúlt évben semmit sem vásároltam. Leszakad a karom. – Panaszoltam a lakásom ajtajában.

- Bizony. Itt volt már az ideje. Pont, mint a régi, szép időkben.

- Igen. Pontosan olyan volt. Annyira hiányoztál Heidi. El sem tudod képzelni, milyen üres voltam nélküled. – Éreztem, hogy megint rám tör a sírás. De nem szomorú. Ezek örömkönnyek.

- De Rache, én pontosan tudom, milyen volt. Mert ugye, attól, hogy te nem láttál, én még láttalak téged.

- Oh, tényleg. Anyuék most is itt vannak?

- Nem. Tudják, hogy szükséged van egy csajos napra, ezért elmentek széjjelnézni. – Emlékszem, régen mikor mondtam anyának, hogy megyünk vásárolni a csajokkal, anyu megkérdezte, hogy csatlakozhatna-e, de én mindig leráztam, azzal a szöveggel, hogy ez a „mi” esténk. Ami végül is igaz volt. De lehettem volna kedvesebb is.

- Na, és hol néznek széjjel? – Kíváncsiskodtam.

- Nos, úgy mindenhol. De elsősorban megnézik, mi változott a városban.

- Aha. És mikor láthatom már őket?

- Ez bonyolult. Engem ugye, mindig láthatsz, és majd Tanjat is mindig láthatod. De a szüleiddel nem így lesz, mert a másik világ szülöttjeinek halála, egészen más, mint az embereké. Főleg úgy, hogy egy szintén varázslény ölte meg őket. Persze szellemnek szellemek, de viszont szükségük van valamire, hogy szellemként létezhessenek. Mert amúgy tudod, van olyan, hogy reinkarnáció, és a szüleidnek át kéne esniük ezen, de ők a nehezebb utat választották, és itt maradtak veled.

- De ez nem rossz nekik? És mit mondtál a szüleimről? A másik világ szülöttjei? De hát akkor, miért nem mondták soka, és hogyan halhattak meg?– Kérdeztem. Kicsit megrémültem, a „nehezebb utat választják” szövegtől.

- Azért, mer ők nem azt az utat választották, mint te, és a nagymamád. Nem vállalták fel önmagukat. De ez kellett ahhoz, hogy gyerekeik lehessenek.

- És Tanja miért nem olyan mint én?

- Ő is választhatott, és mikor megtörtént volna az első átváltozás, akkor jelentették be a szüleitek, hogy anyukád terhes lett veled, ezért Tanja úgy döntött, te sokkal jobban el tudod majd látni a feladatot, mint ő.

- Tanja átadta nekem az erejét? De még is miért? Miért nem vállalta? – Most mérges lettem. Jogtalanul ugyan, de akkor is bepipultam. Tönkre akart tenni? Vagy mi a csuda? Heidi látta, hogy elsötétül az arcom, ezért gyorsan válaszolt.

- Hé, hé! Rachel, meg ne próbáld hibáztatni Tanjat, Nagy szerencse, hogy átadta az erejét. – Mostanra már nagyon dühös lettem.

- Mi az, hogy szerencse? Mindenemet elvesztettem emiatt, a rettenetes képesség miatt! – Ordítottam. Nem tudtam abbahagyni.

- Azt akartad volna, hogy Tanja veszítsen el mindent? Akkor te sem lennél itt. Különben is. Akkor nagyon depis volt, és nem tudta volna ellátni ezt a feladatot.

- Mégis miért volt „depis”? – Igaza van, de még mindig csa köptem a szavakat.

- Azért mert akkor ejtette élete nagy szerelme, és képes lett volna a srác ellen fordítani a képességét, annyira ki volt bukva. Gondolj bele Rachel! Ez egy áldás. Mindig benned volt a bizonyítási vágy. Itt a legfőbb ideje, hogy újra előtörjön! – Így igaz. Még ha hülyeséget is fogok tenni, még ha emberek, vagy varázslények is meghalnak miattam, attól egy próbát meg ér. Végül is, ha összejön az szuper. Csak tanulnom kell, és bármire képes vagyok. Mosoly terült szét az arcomon. Talán nem is olyan rossz ez

- Igazad van. Gyerünk! Menjünk a szobámba, és csináljunk egy jó kis divatbemutatót. – Heidi rám vigyorog, és elindul a ház felé.

A tükör előtt forgolódom, igazgatom a rövid, narancssárga ruhámat, és kiengedem a hajam, hogy hosszú, barna tincseim, lágy hullámokban eshessenek a vállaimra. Már el is felejtettem, hogy milyen jól is tudok ki nézni.

- Tudtad, hogy új szomszédjaid lesznek? – Kérdezi Heidi, az ablaknál ácsorogva.

- Nem. Kik?

- Én sem tudok sokkal többet mint te, csak azt, hogy van egy korunk béli srác aki, olyan gyönyörű, hogy az már szinte fáj. Gyere ide, meg kell nézned! És mond azt, hogy nem ájulsz el? – Odamegyek, és követem a szeme irányát.

- Atya úr isten! – Pofonként ér a felismerés. Ez az a srác, akinek az arcát a kútban láttam. Ugyan az a gyönyörű gesztenyebarna haj, és rubin zöld szem. Pont olyan tökéletes, mint amilyennek a múltkor is láttam. Csak éppen ez most igazi. Annyira igazi, hogy az eszméletlen.

- Na ugye! – Vigyorgott Heidi, nekem pedig még mindig tátva volt a szám. Most mégis mit kéne tennem? Arra adta a kút ezt a választ, hogy mit kell tennem, hogy kontrolálhassam magam. Talán beszélnem kéne vele? Lehet, hogy ő is egy alakváltoztató? – Rachel? Mi van? Jó, oké, hogy szép, de mégis mi bajod?

- Hát az, hogy… - Szóul-szóra elmeséltem neki mindent, hogy miért olyan ismerős, hogy mire gondolok, és, hogy még is mi a csudát kéne tennem?